Transzfer állapot

Az út hosszú volt, a gép-indulás előtti 3 óra, +24 órás repülőút két transzferrel (2+5) az +1órás hazaút...

Magyar idő szerint  szombat délután háromkor, (Maláj szerint este kilencre)  értem haza. az otthonomba. Ezek szerint, KL-ben vásárlással, rohangálással, csomagolással eltöltött nap után este hattól, azaz lakásból való kilépési időtől kezdve a hazatérésig 27 óra telt el.

Ez még normál körülmények között is hosszú, az extra,  utazással repüléssel, átszállásokkal tarkítva szerintem csúcs hosszú.

Hazajövetel után nem éreztem már fáradtságot, a beszámolók, kóstolók élénkítettek.

Hoztam ételeket, sokféle ízt, amit ott ettem szerettem de érdekes, az ízeket már másnak éreztem, ami ott ízlett, itthon idegen lett.

A transzfer állapot, a  jetlag, az időzónaváltás-szindróma hazafelé sokkal gyorsabban elmúlt mint odafelé. A kómás lelassult állapotom senkinek nem tűnt fel -csak nekem-, mert tél van, és mindenki lelassult.

Mondják, hogy keleti irányba repülést nehezebben, míg a nyugati irányba repülést sokkal könnyebben éljük át. Az általános nézet szerint a jetlag elmúlásának ideje keleti irányba átlépett időzónánként kb.1 nap, illetve nyugati irányba átlépett 1,5 időzónánként 1 nap.

Malajziában 7 órával több van most, mint itthon.

Ugrás flip-floppal a csizmába.

Egyik pillanatban -legalábbis úgy éltem meg-, még flip-flopban sétáltam, most meg elkél a csizma is a lábon.
A kairói transzfer utolsó órájában érkezett el hozzám a hideg. Fázni kezdtem, pedig kint sütött a nap, lengén sétáltak. Lélekben már otthon voltam, miközben hótt fáradtan ücsörögtem a kirendelt kapu előtt. Otthonról jeges híreket, lezárt repülőteret hozott a hangosbemondói szél.
Fáztam, leginkább a fáradtságtól.

Mondták, olvastam, esett a hó. Tudtam, és mégis olyan idegenül hatott a kopasz fák, sötét és hófödte föld látványa. Jólesett hazajönni, de most úgy éreztem, egy darabka ott maradt belőlem, azaz vágytam volna még az ottani fényes látványt.
Nagyon jól éreztem magam, kihasználtam, kiélveztem minden percet, most jobban részese voltam a kinti életnek, és hatalmas élményanyaggal a hátamon tértem haza.

Jó itthon lenni, és már nem fázom. hamar hozzászokott az európai klímában nevelkedett szervezetem a hűvöshöz. Meg talán azért sem fázom,  mert fűtenek az élmények.

Buy and fly

Az  utolsó itt töltött nap lévén, az utolsó ringittől is próbálok megszabadulni repülés előtt.
Sorra járom a helyeket, ahol korábban láttam valamit. De vásárolni nem nagyon vásárolok, mert ha jót szeretnék, akkor annak ára van, mint otthon.
Nagyon szépek a batikolt anyagok. két éve, már otthon, nem is értettem,  miért nem vettem. Most is körbejártam többször, válogatva, melyik legyen a kiválasztott. Aztán belegondoltam, ebben a miliőben nagyon szép, otthon nem biztos hogy viselném. Más szempontok szerint kéne keresni, aztán végül belevesztem az anyagerdőbe, és fájó  szívvel, de jól az emlékezetembe vésve tovább álltam.

A többi standokon, bármerre jártam, az ismert ezer apró jellegű, ami szinte otthon is megkapható a piacokon. Annak nincs értelme, hogy ilyenekkel tömjem a táskám.
Végül elmúlt a vásárlási láz, elhatározva, ázsiai ízekkel a tarsolyomban, sok videóval, képpel térek haza.
Viszem a tapasztalatokat az élményeket, és az emlékeket.

Így néz ki, ha elhozatalra viszünk valamit. Ebben a csomagban roti van, mellette currys szósz. Nagyon finom... A csomag most elegáns csomagoló papír, azaz sima barna. A múltkor kicsit megijedtem, amikor kiterített egy újságot .. gondoltam abba csomagol. De láttam már másnál is olyat. Igen, újságpapír  de a közepébe beleterít egy jókora fóliát, amire teszi az ételt.

A zacskó meg megszokott, gumis. Ilyenbe tesznek üdítőt is, és a gumi összefogása előtt egy szívószálat. Aztán kis madzag, és lóghat a csuklón. A lógás azért jó, mert a kézmeleget nem veszi fel a hideg ital.

Vittem haza rotit, szósszal, vörösbab pasztát. Ezzel töltött fánkot korábban már vittem, most a pasztát további felhasználásra. Nagyon apró banánt, aszalt gyümölcsöket, természetesen az eperföldi eperből is, BOH teát, pandanos rizses sütit...

Végül találtam még vásárfiának  némi apróságot, bambusznádból, kendőket muszlinból. Magamat is megörvendeztettem fondant kiszúrókkal. Itt nagyobb kultúrája van az ételdíszítésnek (nem a roti csomagolásra kell gondolni :) nem utcai, egyszerű étkezésekre) és ezek az eszközök otthon aranyárban kaphatók.

Az eltelt időben szerencsém volt, kikerült az eső. Amikor hazatértem a bázisra, akkor esett vagy sötétedés után. Ha utaztam az országban, akkor nagyon kedvemben akart járni a természet, napfény kísért.
Az utolsó órában, a reptérre indulás előtt elkezdett csöpörögni. Esernyő elő, és sétáltunk a kapu felé. Félúton viszont ránk ömlött a dézsa, hiába az esernyő, az eső nem kímélt.
Taxit sem tudtunk fogni, mert nem jött, valahol a dugóban ragadt. Egy ismerős, Abdul jött épp a dzsippel, mintha oda lett volna rendelve.
Azért elgondolkodtam rajta utólag. Megmutatta a természet az erejét, ha úgy akarja ázunk, fázunk, ha úgy akarja, mentőövet dob, vagy ha úgy akarja, napfénnyel  kísér. Hálás is vagyok érte, mert mindenben nagyon szerencsésen sikerült az utazás. Sokat jöttem mentem, és el sem vesztem.:)
Nem volt elveszett érzésem sem, sőt biztonsággal jártam az utakat, amelyek már ismerősek voltak. Nem éreztem a turista bizonytalanságot, jártam, mint aki  ismeri a várost.



A visszaút tehát óriási esővel kezdődött. K. kísért ki a KL Sentralig, onnan egyedül folytattam az utat a KLIA Expres gyorsvasuttal.  Egy főre 35 RM, és 29 perc alatt repít a KLIA-ra.
Azt hittem, nem sikerül odaérni. Az út eleje, az esőben araszolás elvette a pluszban rászámolt időt. Még jó, hogy szokásomhoz híven így számoltam. Az LRT-nél elköszöntünk Abdultól, mert az gyorsabb ebben az időben, pedig Abdul elázottságunkra való tekintettel még a légkondit is lekapcsolta. Ezt a párás meleget cseréltük a hideg, légkondis LRT-re. Ha itt nem fázunk meg... gondoltuk.
A KL Sentrálnál már félig száradtak voltunk, mire a reptérre értem már csak emlék volt az eső.

A jegykiadás már megkezdődött, így egy gyors fóliázás után végül becsekkoltam, időben.
A gép félig volt tele KL-ben, de 100%-osra töltötték Bangkokban.
A telegépen a vándorlás, és a plusz párna, plusz takaró esélye nullára csökkent, így az alvás sem ment.
De túléltem, mert jó filmeket lehetett találni a háttámlára szerelt kis képernyőn.

A bangkoki megállás nem volt olyan zökkenőmentes, mit odafelé. Akkor kis táblákkal tereltek bennünket, a beszálló kapu felé, de most valahogy ez elmaradt, vagyis megtévesztő volt, mert több gép érkezett be abban az időben. Elég volt egy félreértett mozdulat, vagy szó, egész másfelé ment egy kisebb csapat.

A gépből kötelező volt szállni, kiszállásnál rövid időt mondtak az állásra, így senki nem bátorkodott messze menni, pedig közben 2 óra is eltelt.
Az olvasóm lemerült, azt próbáltam tölteni a váróban. A földön, kis fémlapok alól lehetett kibillenteni a konnektorokat. Még az előző transzfernél figyeltem meg, amikor a gyerekek véletlenül ráléptek, és kibillentették. Rutinosan odaléptem és billentettem. Úgy tűnt senki nem ismerte ezeket rajtam kívül, mert amikor meglátták, sorba letelepedtek sokan az utasok közül ezekhez a kis lapocskákhoz.

A következő töltés csak Kairóban következett. Ott a telefonomat kellett, mert elfelejtettem kikapcsolni, és kuka sötét lett.
Ott a padok mellett voltak a konnektorok. Kiválasztottam egy kevésbé forgalmas folyosót, és ott ültem békésen olvasgatva, és töltögetve. Itt hosszú volt a transzferidő, az elejét még csak-csak, de a végét már nehéz volt eltölteni. Minden bajom kezdett lenni, és nyomultam a H kapuhoz, hátha hamarabb túljutok a zsilipen, és ha elalszom, akkor is biztonságban vagyok. Nyomultam, bár a komfort itt inkább kelet-európai. Szűk tér, hideg... a váróban még mosdó sincs. Tehát csak akkor érdemes belépni, ha már közeledik a vég :) .

Nyári mikulás

December. 6. csütörtök
Ezt az elnevezést halottam már, de negatív kicsengéssel. Most viszont megtapasztaltam az ellenkezőjét: reggel jött a mikulás, kis örömködés,  utána flip-flop a lábra és csusszanás a medencébe.
A nap ezerrel süt, alig lehet szárazon bírni. A medence vize kellemes, lehűt. Érzem nagyon a hűtés szükségességét.

Estefelé, hogy a meleget fokozzuk, kenyeret sütünk. Végre jó a "kemence" :)
most sokkal jobban sikerült mint előtte a félig melegedő sütővel. Három kis vekni sült, úgy gondoltuk beosztjuk:
1 amit eszegetünk,
1 ami a mélyhűtőbe megy szükség idejére, és
1 ami a barátoknak kóstolgatásra
:) jó ez a magyar kenyér, fogy nagyon :) , morzsa sem maradt, nem hogy a hűtőben tárolásra.

Tanah Rata

Tanah Rata a kisváros neve ahova jöttem Cameron Highlansdba.
És jó kis hely, egy völgyben van a sok koszul. Innen minden elérhető. Van meg két varos, hasonló ehhez, egyik följebb, a másik lejjebb. De örülök h ezt választottam. A többin átmentünk csak, de ez a központi városka úgy hiszem.

 

Reggel korán ébredtem.  persze aludtam jó sokat, kb. 10 órát. Igazi, pihentető alvás volt. Kellett ez nagyon.
A hőmérséklet is tökéletes, és nem kell pulóver, mint híresztelik.
Kis sétát tettem a környéken, a varos szelétől egy érintésre a természet, a buja növényzetű őserdő :) .
láttam nagyon színes gyönyörű kismadarakat, de lefotózni nem bírtam őket a gyors röptuk miatt.
vásárolgattam, elsétáltam az indiai étterem előtt. megismert a "pincér" és már mondta, magyar vagy és nem éhes... biztos nem éhes? hat lehet így  ott hagyni a rotit?

Hamar elment a délelőtt aztán kicsekkolás, kis net, és utazás haza, azaz KL-be.
Mondták, de most is valahogy ráéreztem,  jobb ha kimegyek a pályaudvarra időben, inkább ott dekkolok, minthogy lekéssem. Korábban már bemutattam a helyi busztársaság kirendeltségén (egy fős kis helyiség, rozzant székkel, papírkötegekkel, széteső félben lévő ventilátorral) a vissza-utalványt, amiről beírt a létszám-nyilvántartásába a két órás buszra.

A buszok jönnek, és fél óra pihenő után fordulnak vissza. Be is jött a busz kb, 13,10-kor. Magára vonta nagyon a figyelmet, mert a helyiek közül többen izgatottan rongyoltak fel rá. a távozók sem vették le róla a tekintetüket könnyen.

Majd letámogattak egy férfit, aki láthatólag alig állt a lábán. A sürgés forgásból egyelőre nem sokat értettem. Kicsit később a támolygó pasi felállt, és felmászott a buszba, leült a sofőr ülésbe, kivette az iratokat, írt. Megrémültem, csak nem ez a sofőr, és vele megyünk vissza? Hogy bírja ki a másfél órás kanyargó utat? Sokáig matatott még, húzta az idegeimet.

Aztán leszállt. Megnéztem az elejét, igen az én buszom lesz ez... jöttek mások, pakolta a csomagtérbe, és felszálltak. Így tettem én is. Nem volt jövetbe sem fixen kiírt hely, így aki amit foglal. Így igyekeztem fel foglalni az egyszemélyes helyet. Följött az "irodai" alkalmazott, és valamit hosszan mondott, amire felhördült a nép. Látta rajtam, nem jutott el a tudatomig minden, (azaz semmi) és nekem elkezdte újra. Mondtam neki mondja el egyszerűen, meg kézzel lábbal.

Végül megértettem, ez a busz a 12,30-as, és azért csak most futott be, mert rosszul lett a sofőr. Emiatt odamotorozták a 2es busz sofőrjét, aki behajózott vele, és bizony azonnal indul, így a kettes busz nem is lesz ma.

Áldottam a szerencsémet és az óvatosságomat. Ettől kezdve simán ment az út alattunk.
Első megállóig csöndesen zümmögött a légkondi, a megálló után a csöndet harsány ropogtatás zaja törte meg. A pissentő helyhez települt egy árus, akit mindenki megrohant. Valahogy az út mononotonitását mindenki rágcsálással akarta elűzni. szinte minden űlésen ropogtatott valaki valamit, de mindenki mást. krumplicsipsztől hal, rák csipszig, szárított gyüölcsig minden előfordult.

A KL Sentrálra érkeztünk be. Örültem, innen hamarabb jutok haza. És annak is, hogy a járatok és a város térképét beégettem az agyamba.

Cameron Highlands

Korai kelés, aztán indulás a Pudu Raya buszpályaudvarra. Kicsi rátartással indultam, nehogy lekéssem a kinézett buszt. És milyen szerencsés voltam, időben pontosan odatálaltam, sót a múltkori bénázást is elkerültem, valahogy ráéreztem merre kell menni belül az épületben. Rengeteg utas-fogó ember kóricál a környéken, de nem engedtem eltántorítani magam, míg ott nem álltam tájékozódni az ablakok előtt.

Jegy ok, sőt visszafele is megvettem, jobb ha most kifizetem, minthogy ne legyen rávaló, és ott ragadjak,  vagy ne jusson hely. Oda 35, vissza 35 RM. A visszafele viszont kár volt megvenni, mert TR-ban 5 RM -mel kevesebbért adjak a jegyet. Na de ez a tanulópénz, persze olvastam már ilyesmit, de csak akkor jutott eszembe, amikor megbizonyosodtam felőle.

Az út egy részen aludtam, kicsit fáradt voltam. A  többi részen bámuldoztam, és dőltem a busszal jobbra, balra. Az út utolsó másfél órája csak kanyarokból állt.

Fárasztó volt utasként is, de gondolom, a sofőrnek se volt leányálom. A sok beláthatatlan kanyar előtt dudált, hogy ne érje váratlan szembefutó. C. azt mondta, majd bérelnek autót, és valószínű elnéznek erre. Hát nagyon nem javasolnám, sok az útomlás. Mindenütt javítják, támfalakat építgetnek, de ennek ellenére vannak úthiányok. A forgalom nagy, sok a nagytestű jármú. amik alig férnek el egymással szemben.

Megérkezéskor megrohannak a taxisok, az utazás szervezők. Jobb körülnézni és várni míg lát is az ember.

Egyik tenyérnyi pavilon előtt egy tábla árakkal, leírással, indulási idővel, hova lehet menni. Kínálnak 4-6 és egész napos utakat. Ezek indulási idejét jó érzéssel a beérkező buszokhoz igazítják.
Volt időm elmenni a szállást megkeresni, bejelentkezni és visszamenni kiválasztani a nekem tetsző árban időben és témában megfelelő kirándulást.

A szállás.
Az előző, a Melakai félreválasztás után mar félve mentem megkeresni, bár nagy csalódás nem érhet, drágább szállást foglaltam, de hát ez nem lehet még garancia, más a város, és különben is…. de  a biztonságot es tisztaságot elvártam.
A buszhoz közel, a Camelia Budget Inn takaros 4 szintes házban található. A szokásos épületszerkezetű ház, üzlethelyiség, mellette keskeny lépcsőház és fenn lakás, vagy szobák. Alól a háziak kis mini marketet üzemeltetnek. Szimpatikus mama, huszonéves lánya dolgozik benne, a papát nem láttam, csak a kisöcs kóricál, ácsorgott az üzlet előtt, aki később a segítségemre sietett. Felül az első szintet lakhatják, a köv. kettő a vendégeké.

A szoba kellemes, jobb, mint amit mertem várni és ez jó érzés volt.
Becsekkolás simán ment, pedig ettől is féltem, mert útközben lemerült az olvasóm, amire rámentettem kinyomtatás híján a visszaigazoló és kifizetést mutató emilt. De attól is, hogyha magyarázkodnom kell, amit még éppen tudok, a választ nem fogom érteni. De gond egy szál sem, simán zökkenőmentesen ment. Megkaptam a kulcsot, a lány felkísért megmutatta a folyosói mágneskártya használatát. Persze ez nem ment először nekem, aztán magamra hagyott. Hálás voltam, hogy nem kérdez feleslegesen, és nem bombáz ajánlatokkal. Szabad voltam.

A 13.45- ös kiránduló buszt elértem. A kisbuszban heten ültünk, és egy szimpatikus fiú, Nick vezette.
Az út eléggé rázós volt, vagy a kisbuszban nem volt lengéscsillapító. Zötyögött majd szétesett.
Elvitt először egy hindu templomhoz, majd a rózsafarm, a teagyár, a teaültetvényekkel, az eper farm, a pillangófarm, a zöldségfarmmal, és végül a bee farm azaz a méhek farmja és a piac következett. Nick mindenről mondott rövid ismertetőt, majd szétszélesztett bennünket hol 15, hol 25 vagy 40 percre.
A busz utasai elég változatos nemzetiségűek voltak. Volt egy lány az anyjával Koreából egy fiatal pár Indiából, egy diák páros Vietnamból. Ja és egy magyar, aki én voltam. J
A teaföld látványa és illata valami csodálatos, nekem lenyűgöző. Jó nagy levegőt szippantottam, megtelt vele a tüdőm.

Nem is tudom, mitől vágytam ide nagyon, de örülök, hogy nem hagytam ki. Visszagondolva, alig készítettem fotókat a látvány annyira sokat ért, hogy először csak néztem, néztem, nézelődtem, élveztem, hogy itt vagyok.

A többi hely is érdekes volt, de azokért nem utaztam volna külön  ide. Az epret nem a földön termelik, hanem műanyag zacskó anyagból hosszú csövekben termesztik polcokra helyezve.

Ott kis csőrendszeren öntözik, táplálják. Az eper pedig nem lóg a földre, hanem a zacskó oldalán egészségesen tisztán növekszik.
A rózsa farm sokszintes kertben volt, amit kavics szegélyes utak, mesebeli figurák elemek kapuk, barlangok díszítettek. Kissé giccsesnek találtam. Nem csak rózsák, hanem más növények is helyet kaptak itt.

Egyik kék színű virág ragadott meg nagyon, arról készítettem több képet, de hoztam is belőle egy lehullott szirmot.
A zöldség farm, nem különösebben ragadott meg, sem a pillangó farm. Ott szenvedtek a pillangók, feltapadva a hálós mennyezetre. Buja növények voltak itt is, meg más állatok, hüllők, bogarak, nyulak, de felejthető.   
A Bee farmon üzlet, ahol mindenféle méz és propolisz alapú termékeket lehet vásárolni. Lejjebb egy szinttel kilátás a virágoskertbe, ahol  nagy színes méhecskék volt tele a kert. Ezek a színes méhecskék ember nagyságú figurák voltak, jelezték hogy ez a kert a méhek kertje. Méheket ugyan nem láttam, sem kaptárokat. kint viszont az út szélén egy óriási zöldségpiac terült el.  
Az egész kisbuszos kirándulás 25 RM-be került. Becsülöm, hogy belépőt (5-5 RM) csak két helyen szedtek, a pillangó és a rózsafarmnál. A többi helyen az üzletben költhettél  amennyit jónak láttál. A teagyárnál teákat, az eperfarmnál friss epret, epres tortákat, szörpöket, fagyikat, aszalt gyümölcsöket kínáltak.                                                                                                                                                                                     
Jó volt a busztársaság, tudtuk egymást követni, és senkire sem kellett sosem várni.
Visszatértünk 6 után, lepakoltam a szobában, és indultam valamit enni, és felfedezni a várost. A városka kicsi és békés, az esti forgatag az árusok is békésebbek, csendesebbek, lassabbak. Olyan pihenős, kikapcsolódós a hely.

Vacsi után épp sétáltam még, és invitált az egyik indiai éttermes „are you hungry?” erre mosolyogtam rá, no, I`m not hungry, I`m hungarian,
Ezen Ő is mosolygott, nagyon tetszett a válaszom, jóízűen ismételgette is többször. Ezért vettem tőle egy rotit, de becsomagoltattam, későbbi fogyasztásra.
Korai fekvésre készültem egy kis netezés után, amit a szomszéd lépcsőházban ejthettem meg, mert naplementére itt hiába vártam volna. Eltakarjak a nap lemenő sugarait a völgyet ölelő hegyek.