A piros táska

Becsekkolásra várva, ha beléhasít az ember fiába, nincs itt minden csomag, annál rosszab talán nincs is.
Hát pedig ez történt. ....

A piros táska az ezután fogalom lesz, azt hiszem.

Történt, hogy hétfő este pakoltunk ezerrel, 8 nagy 23 kilós csomagba, 3 tíz kilós kézibe próbáltunk kétszer annyit becsomagolni.
Beláttuk, azaz C. belátta, hogy nem megy, fájó szívvel, de rostálni kell. Láttam a fájó szívet  mennyi mindent lenne jó vinni,ami már megvan, itt ebek martalékává, vagy csak elavulttá válik az idő alatt míg újra kézbe kerül.
A csomagolás tartott éjfél után egyig. Azaz táskába került Minden. Másnap, újra kezdtük előlről, elosztva a súlyokat, közelítsen mindegyik az előírthoz. Sikerült véglegesíteni, és befóliázni majdnem mindet. Éjfél utánra jártunk megint.
Másnap, gyors készülés, az utolsó símítások, a hátramaradottak eligazítása, korai ebéd következett, közben az utolsók bepakolása. A 3 kézi a babakocsi, és a már kész csomik a kisteherbe mentek, a piros táska fóliázása az utolsó pillanatban lett kész, de kész lett.

12,10-kor irány a reptér,  túl sok időnk nem volt, mert a táv legalább három negyed óra, ha nincs forgalom. Kis körültekintés, és a kritikus (nem szabvány formátumú) két csomag hivatalos fóliázása  után elkezdtünk becsekkolni. O. is én is szinte egyszerre ébredtünk rá, kevés a csomag a piros hiányzik. C kétségbeesve, az a legfontosabb csomag, a gyerekek gondosan összeválogatott új beszerzésű összes ruhája benne van.
Persze, az autósok már elhagytak bennünket... ez növelte a kétségbeesést.
Izzott minden telefonvonal, hogy lehet a lemaradt csomagot megszerezni, ötlet alig, lehetőség alig. A szomszédokat hívtam először, hátha valaki otthon van, és elhozná, de sajna senkit sem otthon találtam, hanem vidéken, vagy máshol.
Végül az egyik autósunkat, aki közelebb volt már a városhoz, útba vette az otthonunkat, de kulcs nem volt nála. A másik autósunk a kulccsal üldözőbe vette.
A reptéren egyre fokozódott az izgalom, a kapu bezár indulás előtt 50 perccel. Lefáradás, leizzadás, a zárásig 10 perc, az autósunk még nem ért haza. De hogy is jut be? telefonon a szomszéd néni izzítva, vigyen már egy létrát a kapuhoz, hogy azon átugorva a teraszon hagyott csomag velünk tudjon jönni.
Az idő teper, a kapu bezárt. Egyezkedés a a kapu őrrel, hogyan jutna utánunk csomag. Utas nélkül nem utazhat, neki mennie kell, nem soká, de nekünk is befelé a gépbe.
Végeredmény ő vár negyedig, de tovább nem tud, és nincs is aki a géphez vigye. Az ígéret is azért született, mert kicsit meg lett ajándékozva némi forinttal.
mi megyünk a gépre szinte utolsónak beszállva, az időz húzva, hátha sikerül. befelé menet még utolsó telefon, a szomszéd nénitől, elindult már az autó, az autóstól, repeszetek...
Mi meg, mint problémás család, azaz két ideges telefonáló nő, és két pityergő gyerek, csak simán, vetkőzés nélkül át lettünk terelve a kapukon, mert hogy már csak ránk várnak
Alig ültünk le, jött a kapuőr, be a gépbe, jelentve, kihozta a gépre a csomagot, be rakták...
Kicsit túl volt a megbeszélt időkön, de valószínű még mégis időben és 8-10 perc múlva felszálltunk.
Az izgalom, azért bennünk maradt, valóban sikerült vajon,
tényleg kiért a géphez? csak hallgattunk a csomagról, hinni kéne emberünknek... bízni, hogy ott lesz a futószalagon, amikor megérkezünk.
Ha kiért, bizony nagy futás volt, nagy izgalom. És kitudja hány gyorshajtási jelentés, fotó.
Még egy telefon jött O-tól:  sajna alá  kellett írnom egy papírt, hogy ha elvész a csomag semmiféle reklamációt nem adunk. Hmmm. Erről mélyen hallgattam, nem tettem közkinccsé.