Kényelmes busz reppentett Szingapúrba. Az út hosszúságát nem is érzékeltem, annál inkább a belépés nehézségeit. A táskámat töviről hegyire átvizsgálta a vámtiszt. Kipakolta a tartalmát, majd egyenként kézbe vette az obikat. Megnézte a gyártmányt, elolvasta a feliratokat, majd az objectív sapkát levéve hosszan belenézett. Mindegyik darabbal megtette. Mosolyogtam magamban, milyen jó, hogy a közgyűrűket nem hoztam, mert abban nincs lencse, nem látja viszont magát benne. Bizonyára valami titkos fegyvernek vette volna. Végül mindent végig tapogatott, Volt mit csemegézni a sok kilós táskában. A memória kártyán kívül semmit nem kérdezett, lehet, csak volt neki ismeretlen. Hja memória. :)
A városban MRT-vel közlekedtünk. Új hely lévén, alig tudtam bármit felfogni, minden gyorsan történt, a nagy forgalomban. Hamar a hotelbe értünk. Csend, nyugalom, csak a közeli mecset imámja szólt. És eleredt az eső. Az eső nekem dolgozott. A pihenő után szinte elsőnek léphettem a mecset tisztára mosott kövezetére mezítláb.
A környék, ahová csöppentem a nagy forgalmú városban: Little India. Meseszerű. Elmondani, lehet, képtelen leszek. Vigyorogva jártam az utcákat, szívtam be a füstölők illatát, bámultam a csodálatos kelméket, néztem a mosolygó embereket, akik keresték a szemkontaktust velem. Valószínű azért, mert eladni szerettek volna. Felmérték hamar, fotózok, és jöttek, hogy az ő boltjukat is. Vagy beálltak mosolyogva: itt vagyok.
A házak sora rendkívül bájos. Aprók, színesek, vidámak. Az ember szíve is mosolyog láttukon. Ahányszor végigjártam egy-egy utcát újra újként láttam minden ablakot. Sokat bolyongtam köztük, de úgy érzem, mégis keveset. A szívembe lopta magát.
A város, a tervezett város, lenyűgöző. Harmadik nap volt az, amikor sikerült belelátnom a gépezetbe. Addig csak mentem, és nem fogtam fel, merre hova visz az utunk.
Egy forgalmas kereszteződésben, megbabonázva álltam a hatalmas robot előtt. Az utcaszint alatt egy újabb földalatti város. A mozgólépcsők hada szállítja le, majd fel az apró embereket - a gépezethez képest nagyon is aprók vagyunk.
A földalatti város több szint lefelé. Egy-egy szintet nem csupán egy-egy MRT vonalnak rendeltek, hanem mindenütt van, lépten- nyomon étterem, kávézó, üzlet. Nem holmi trafik jellegű, hanem márkás ruhaneműt, bőrárut, cipőt, illatszert, ékszert kínálnak minden szinten.
Kint a felszínen hatalmas, égbetörő épületek. Tövében állva csak a számat tátottam hatalmasságukon. Az elveszett vagyok érzés hatalmába kerített, mikor egyedül jártam, de amikor másnap is arrafelé vitt az utunk, boldogan ismerősként üdvözöltem minden követ.
Azt hiszem akár a felszínen, akár a föld alatt nézelődve sok napot lehetne eltölteni. Állni a Fullerton hotel előtt a folyóparton, elmerengeni a régi és az új Szingapúron, pillanatok alatt elevenednek meg filmekből látott régi kikötői képek.
Leírható az, hogy hihetetlenül tiszta, rendezett. Nagyon sok minden automatizált, de megtanulni könnyű, segítenek az irányító táblák. Minden kitáblázott. Nem érzékelni tábladömpinget, hanem annyit, hogy eligazítson. Ott vannak, ahol kell. Nincs falfirka, nincs rendbontás. vannak szabályok, van betartatás. A szabály nem rabságot ad, hanem biztonságot, rendet.
Kamerák vannak mindenütt. A legeldugottabb kínai éttermet is több vigyázza.
Tetszik a város, engem megnyert. Az embereket mosolyogni láttam, beszélgetni, nevetni. Felszabadultan élni.
Sentosa
Igazi paradicsom. Illő Szingapúrhoz, tervezett, "megcsinált" tengerpart, gyerek-felnőtt játékparkok. telis-teli szórakozási lehetőséggel, minden szegletén meglepetés.
A torony széttekintésre, állandó lassú körbefordulással ér föl a csúcsra.
A part finom, aranyhomokos, pálmafákkal... képeslapra, csábításra való.
Meggyőződésem, hogy a keress sokat és költsd el mind szlogen megállja a helyét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése